Ott jártam tegnap a Műcsarnokban rendezett Néprajz című film vetítésének eseményén. Minden duma ellenére azt állítani kicsit túlzásnak érzem, hogy a magyar graffitis szcéna teljes keresztmetszetét bemutató filmről lenne szó, kérdéses az is, hogy ha egy benne megszólaló interjúalanyt az ember nem tart hitelesnek, akkor a film maga még lehet-e hitelesnek tekinthető, de mindettől függetlenül egészen érdekesre sikerült néznivaló. Egy graffitis dokumentumfilmről van szó, mely lényegében abból áll, hogy graffitivel és street arttal foglalkozó embereket (és szándékosan nem írtam művészt, mert nem mindenki tartja magát annak közülük) kérdeztek arról, amit csinálnak, ahogy látják ezt a szubkultúrát és a saját helyüket, szerepüket, céljaikat benne, és azon túl.

Az egyetlen dolog, amiért írtam ezt a posztot, az az, hogy a sok alkotó közül, akik egy képzeletbeli ranglétrán egyértelműen máshol-máshol helyezkednek el, és - természetesen szubjektív megítélés alapján - nagyon változó minőséget is képviselnek, egyvalakit úgy érzem, ki kell emelnem pozitív értelemben. Ő nem más, mint Hoek, aki annyira kedvesen beszélt arról, hogy milyen hatással van az életére a festés, annyira átjött a műfaj iránti őszinte szeretete a beszédjéből, hogy tényleg öröm volt hallgatni, és általa volt igazán átérezhető, amit a többiek talán csak nem tudtak annyira jól kifejezni, hogy mennyire sokat is nyújthat egy embernek az, hogy az élete gyakorlatilag az alkotás szabadságáról szól.

Már csak ezért érdemes megnézni a filmet mindenkinek, kívülállóknak kifejezetten, hisz elsősorban nekik készült.