UTAH és ETHER ázsiai turnén vannak. "Próbaidő vakáció - Elveszve Ázsiában" fantázianév alatt posztolják a videóikat a különböző országokból, melyekben figyelemmel kísérhetjük, ahogy vonat- és metrószerelvények esnek "áldozatul" tevékenységüknek. Mostanáig négy helyszínről jelentkeztek, Törökország, India, Thaiföld, Malaysia vendégszeretetét élvezték, és ma került ki Facebook oldalukra a legújabb trófea, a Szingapúri metró megfestéséről készült film.

Ezúttal viszont nagyobb visszhangot kapott a munkájuk, mint talán gondolták volna, ugyanis Szingapúrban elég rosszul viselik a szabálytalankodások minden formáját, pár éve például két német writert tartóztattak le, akik valószínűleg nem úszták meg olcsón a dolgot, a pénz- és börtönbüntetés mellett arrafelé dívik a testi fenyítés is botütések formájában, ami konkrétan elég csúnya, véres eredménnyel tud zárulni. (Erős idegzetűek a "singapore caning punishment" kulcskifejezésre keresve elégíthetik ki a kíváncsiságukat ezügyben.)

Nos tehát a hölgy és az úr egy ilyen környezetben vállalta be az akciót, és sikerrel is jártak. Ami azt illeti, állításuk szerint ez a második alkalom, hogy a szingapúri metrórendszert (SMRT) graffitis "támadás" érte, a fenti videó pedig az első, ami készült ott.

A tény pedig, hogy észrevétlenül kicselezték a biztonsági rendszereket, nemcsak pár takarító munkást nem hagyott hidegen, de a biztonsági protokoll be nem tartásáért az SMRT-t 200 ezer dolláros büntetéssel sújtották, a hírcsatornák mind erről szóltak, a polgárok felháborodásuknak adtak hangot, és végül az SMRT ügyvezető igazgató elnöke is lemondásra kényszerült. (Persze valószínűleg az az őr sem tarthatta meg az állását, akinek a kerítés mellett kellett volna járőröznie, amit a biztonsági kamerák tanúsága szerint jól elmulasztott.)

Na, Szingapúr nem egy olyan következmények nélküli ország, mint Magyarország.

A House Beer jóvoltából Revok, alias Jason Williams műhelyébe pillanthatunk be, miközben a Los Angeles-i kiállítására készül. Eddig ez kevésbé lenne izgalmas, de hamar kiderül a videóból, hogy egyáltalán nem graffiti vagy street art kiállítás van készülőben. Revok, aki világhírnevét a legelvetemültebb helyekre való illegális wildstylejaival alapozta meg az MSK színeiben, újraértékelte az életét és művészetét a börtönben, és a "nevetséges" és "éretlen" graffitit absztrakt alkotásokra cserélte le. A videóban elhangzó mondanivalóját a Tovább után magyarra fordítva is olvashatjátok.

Kis túlzással. :-) Messze nem új a sztori, de biztos van, aki még nem hallott róla. 2009-ben a Rolling Stone magazin noszalgiázós interjút készített Madonnával, ahol érdekes dolgok derültek ki az énekesnő fiatalkorából:

Hogyan ünnepelted meg? (Az első lemezszerződését - szerk.)
Abban az időben egy csomó graffitissel lógtam, mint Futura 2000, Keith Haring, Jean-Michel Basquiat. Jean-Michel mutatott be Andy Warholnak. Emlékszem, mindannyian egy japán étteremben voltunk a Second Avenue és a Seventh Street sarkán, ahol Keith dekorálta ki a falakat, és Jean-Michel elmondta nekem, hogy mennyire irígykedett, amiért a rádióba kerültem. Úgy gondolta, a zene egy sokkal megközelíthetőbb művészeti forma, és sokkal több emberre tud hatással lenni. Andy mondta neki, hogy ne panaszkodjon.

Haring, aki AIDS-ben halt meg 1990-ben, és Basquiat, akivel drogtúladagolás végzett 1988-ban, a korszakuk meghatározó művészei voltak. Hogyan ismerted meg őket?
Keith-nek egy szobatárs mutatott be, de már azelőtt is láttam a munkáit az utcákon, metrókon, épületeken. Ezután kezdtük összejárni a Danceteriába, a Mudd Clubba és a Roxy-ba (legendás New York-i nightclubok). Ott volt a The Rock Steady Crew is. Táncoltunk, néztük a breaktáncosokat a klubbokban és az utcán is.

Te is graffitiztél?
Falakat, metrókat, járdákat...

Mi volt a taged?
Boy Toy.

Ne bassz! Kinek a fejéből pattant ki a Boy Toy?
Talán Futuráéból. Ő nagyon okos. Kifestette az egész hálószobámat a 99. utcán, aminek a háziúr nem nagyon örült. Volt egy kis bandánk is - Debi Mazar (színésznő) is benne volt. Webo Girls-nek hívtuk magunkat (Csajok golyókkal).

INSA úgynevezett GIF-iti-it biztos sokan láttátok már, felfest a falra valamit, lefotózza, kis változtatással újra fest, újra fotózza, majd a végén a fotókból egy animációt készít, és azt osztja meg az interneten. Na most a Ballantine's segítségével ezt a műfajt újabb magasságokba - egészen az űrig - emelte. Csekkoljátok a videót!

A Montana Nightglow kannában lévő festék elvileg foszforeszkál. Gyakorlatilag is, ám a használati értéke erősen megkérdőjelezhető.

Bevallom őszintén, utólag olvastam el a Montana weboldalán a leírást a kanna pontos működéséről. De ennek ellenére nem fogok mást írni, mint amit eredetileg terveztem, mert ha kiadnak egy ilyen kannát, akkor az emberben megszületik egy elképzelés, egy minimális elvárás arra vonatkozóan, hogy ennek a dolognak hogyan is kellene kinéznie.

Ami elsőre meglepett, az az, hogy a lötty a kannában átlátszó. Igazság szerint olyan, mintha nagyon igyekeztek volna a lehető legminimálisabb foszforeszkáló pigmentet belerakni. Ha sokat fújunk egy felületre, akkor az átlátszó oldószeren felül némi világos színű pigment is látszik, szerintem az lehet az, ami csinál is valamit. Az, hogy átlátszó, azt is jelenti, hogy elég nehéz dolgozni vele, feltéve, hogy nem nagy felületeket akarunk letölteni. Akkor sem könnyű egyébként, hisz azért tudjuk jól, hogy hibátlanra letölteni egy felületet vagy csak nagyon biztosra menően pazarlóan lehet, vagy érdemes látni, hogy mit is csinálunk éppen.

A terv az volt, hogy medúzákat festek, amik majd jól világítanak a sötétben. Mivel a festék átlátszó, ezért egy normális kannával készült el a kép, majd utána az összes vonalon és kitöltött felületen átmentem a Nightglow kannával is. Összehasonlításképp, a világoszöld kannának kb. a felét használtam el, a Nightglow-t pedig teljesen kifújtam. A középső medúza fejét legalább négyszer letöltöttem, de a többi vonalon is többször átmentem.

Na most az alábbi, sötétben lőtt fotón látszik, hogy nem látszik. Ami mégis látszik, az a közvilágítás miatt, bár jóval arrébb voltak csak lámpák. Most már elárulom, hogy a Montana weboldala (és példafotói) szerint ha valami óriási reflektort irányítanánk rá, feltöltődne a festék, akkor egy rövid ideig világítana. Félreértés ne essék, elvben nem várom el, hogy egy vékony réteg festék sötétedés utánig tárolja az energiát, és látszódjon valamiféle világítás utána is. De viszont ha már elkészítenek egy ilyet, akkor mégis csak jó lenne, ha megoldanák, legalább annyira, hogy rá lehessen fogni. Ez így rossz felhasználói élmény. Mind az az ötlet és elképzelés, amit mindannyian "úúúú, és akkor majd..." kezdetű felkiáltással megvitattunk a haverokkal, amikor először hallottunk erről a kannáról, egyáltalán nem működőképes. Ilyenformán állíthatom, hogy életszerű körülmények között ez a kanna nem működik. Ráadásul 3000 forint körül van az ára, ami sok.

Ha van hatalmas reflektorotok (esetleg autó fényszórója?), egy teljesen sötét (közvilágítástól mentes) környezetetek, és egyetlen fotóval megelégedtek, akkor esetleg lehet valami használhatót kihozni belőle. De egyéb esetben nagyon nem érdemes megvenni.

Nicholas Ganz neve a Graffiti World című, magyarul is megjelent köny borítójáról, mint annak szerzője lehet ismerős, és most belevágott az új projektjébe. A következő könyv a Street Messages címet fogja viselni, és inkább amolyan urban art vonalra koncentrál, ugyanis a közösségi terekben megjelenő feliratokat, szlogeneket, verseket igyekszik majd összegyűjteni a világ minden tájáról. A projektje leírásában - amihez egyébként közösségi finanszírozás keretében igyekszik összegyűjteni a szükséges pénzt - természetesen a sokat hallott szöveget említi, miszerint a vizuális tereink nagy részét különböző cégek, szervezetek óriásplakátjai borítják, na de ezzel szemben mennyien használják fel a közterületet saját személyes, akár művészi, akár politikai, vagy bármilyen más üzeneteik széles tömegekhez való eljuttatására.

Bizonyos esetekben tényleg érdekes, hogy a falakra írt mennyire fontos üzeneteket hordozhatnak. Mint írja, Libanonban, Egyiptomban és Jemenben például az elnyomó rezsimmel szembeni ellenállás szerves részét képezik/képezték az utcai firkák, feliratok. Ezen túl olyan, nem kifejezetten a graffitiről híres országok utcai szövegeivel is megismerkedhetünk, mint Banglades, Szingapúr, Nepál vagy Izrael.

Tehát Nicholas épp megalapozni igyekszik a pénzügyi feltételeit a kiadásnak, így egy, a Kickstarterhez hasonló oldalon lehet támogatni a projektjét, melyen az ilyen oldalakon való szokás szerint a hozzájárulásunk mértékétől függően különböző csomagokat kaphatunk. 15 dollárért képeslapot, 35 dollárért pedig már a könyvet rendeljük elő, tehát amint elkészül, szállítják nekünk. Ha felkeltette az érdeklődéseteket a téma és a könyv, nézzetek rá a projektjének oldalára, illetve a fenti videón a könyv trailerjét tekinthetitek meg.

Nos, ez annak a tipikus esete, amikor lehetne hozzá szép sorokat írni, de fölösleges. Aki még nem látta, nézze. Pont.

Kedvenc Denebünk Indonéziában, Balin járt, nemcsak járt, festett is, és még egy videóra is futotta, aminek elmondhatatlanul örülünk! :-) A videó végefelé régebbi utazásaiba is betekintést nyerhetünk. Nézzétek:

Vannak olyan remek szülők, akik kiviszik Filára az egyetlen apró szemükfénye csemetéjüket, hadd "grefitizzen". Ezt sejtettük. Élőben azért kicsit ledöbbentőbb végignézni, ahogy anyuci minden létező szögből körbefotózza meg videózza a kölyköt, miközben az egy fekete kannával szanaszét csesz egy olyan rajzot 15 perc alatt, amiben másnak több óra melója és több ezer forintja van.

Oké, persze szubjektív, de én már nagyon régen nagyon meguntam a klasszikus destroy videókat, legalábbis még pár éve egy graffitis videó azt jelentette, hogy a nem elég anyaggal rendelkező csapat 5-10 percesre vágott, rossz minőségben felvett, és igazából állati unalmas akciókkal örvendeztette meg a nézőit. Mert ugye másfél órásnak muszáj lennie a filmnek. És bár itt-ott kijöttek élvezhető filmek, amiket unalmas percekben meg lehetett nézni (pl a 1UP crew filmjei elég jók voltak), de én utoljára a Dirty Handz 3-ra mondtam azt, hogy ez igen, ugyanis annak az elkészítésébe (legalábbis az akkori videókhoz képest) egy picivel többet tettek, például volt valami sztoriféle is.

A zürich-i KCBR crew videója mindössze fél óra, de egy másodpercig nem unatkozunk rajta, kreatív ötletekkel, lenyűgöző szervezéssel, és végig a lehetőségekhez képest szinte reklámfilm minőségű képekkel ez nagyon magasan és nagyon csúnyán veri a klasszikus "graffitis filmeket", ráadásul a zenéje sem utolsó. Amibe bele lehet kötni, hogy maguk a rajzok nem jelentik a dolog csúcspontját, de adott körülmények között ez érthető, és minden más bőven kárpótol a hiányérzetért. Ez is destroy movie, de olyan, amilyennek lennie kell 2013-ban! (Amúgy 2012-es.)

Jó szórakozást hozzá:

Avagy graffiti elmagyarázva.

Szép, színes, kidolgozott, stílusos rajz

Tag

A termék

A márka / Reklám

A márkának termék nélkül nincs értelme. A reklám irritáló. Deal with it.

Egy rendkívül hasznos kis alkalmazás jelent meg iPhone-ra azok számára, akik gyakran (vagy persze akár csak egy alkalommal) utaznak külföldre, és ott festéket szeretnének beszerezni. A Graffiti Shops app nem túl meglepő módon ebben segít, ugyanis a szép nagy, több, mint 1000 boltból álló adatbázisban rengeteg bolt pontos elérhetősége, címe, telefonszáma, és nyitvatartási ideje lelhető fel.

Három fő képernyője van, az elsőben az általunk megadott helyszínen lehet keresni, ha nem adunk meg várost, akkor pedig a GPS alapján az éppen aktuális tartózkodásunk alapján keres, és azt is megmondja, melyik találat hány km-re van tőlünk

Második oldal a listanézet, először kiválasztjuk a kontinenst, majd az országot, várost, és végül az adott város shopjai között böngészhetünk.

Végül pedig térkép alapján böngészhetünk, ami természetesen Apple Maps alapokon fut.

Hogy némi szubjektív megjegyzés is idekerüljön, durva, hogy Szaúd-Arábiában két boltot is ajánl a program, bár kíváncsi lennék, hogy ki megy oda festeni, másfelől viszont Malagában, Spanyolországban nem találja meg azt a boltot, ahol én tavasszal festéket vásároltam, úgyhogy biztosan nem teljes az adatbázis, ha van rá mód, mindenképp érdemes neten is rákeresni, hogy az úticélotoknál hol tudtok kannához jutni.

Budapesten a Bázist és a Shoppot adja ki, tehát az újpesti Graffshop kimaradt, és ezzel a kettővel ki is fújt az ország, vidéki bolt nincs benne.

Végül, de nem utolsó sorban: az app nem ingyenes, 0,89 €-t kell fizetni érte. Az iPhone Appstore-ban Graffiti Shops-ra keresve, vagy ide kattintva érhetitek el az alkalmazást: Graffiti Shops - Fabio Caccamo

Minden bizonnyal Blu volt az első, aki ismertségét a graffiti és az animáció keresztezésével szerezte, stop-motion technikával falra/falon készített rajzfilmjei az ötletért joggal hozták meg számára a népszerűséget, de be kell vallani, hogy halálosan unalmasak.

Íme, most itt van Luca Fiore projektje, ami azon kívül, hogy - bár nem túl értelmes, de mégis - sztorit kanyarít a dologhoz, a fal-ember interakcióval egy lépéssel tovább is megy a műfaj lehetőségeinek kiaknázásában.

Azt gondolom, viszonylag kevés hiteles információ érkezik a nyugati világba a Közel-Kelet mindennapjait illetően. El sem tudjuk képzelni, hogy - legalábbis amint a média bemutatja - egy törvény szintű vallási szigortól és fanatizmustól, terrorizmustól, szegénységtől sújtott országban milyen lehet a mindennapi emberek, pláne a nők élete. Nem cserélnénk velük, na. Viszont valószínűleg épp ezért jött létre a Kabul at work című weboldal, ahol pont a hétköznapi emberek, például a postás, üvegfúvó, ingatlanos, autómosó életébe pillanthatunk bele egy-egy videó vagy cikk erejéig. Talán olyan sokban nem is különböznek.

Ebben a sorban kapott helyet a graffiti is, persze ott ezt nem úgy kell elképzelni, mint itthon, de egy fiatal, képzőművészetet tanuló afgán lány azért megosztja a weboldallal és a világgal a benyomásait a műfajról. Igazán érdekes és tanulságos. Íme a cikk magyarul:

Ott jártam tegnap a Műcsarnokban rendezett Néprajz című film vetítésének eseményén. Minden duma ellenére azt állítani kicsit túlzásnak érzem, hogy a magyar graffitis szcéna teljes keresztmetszetét bemutató filmről lenne szó, kérdéses az is, hogy ha egy benne megszólaló interjúalanyt az ember nem tart hitelesnek, akkor a film maga még lehet-e hitelesnek tekinthető, de mindettől függetlenül egészen érdekesre sikerült néznivaló. Egy graffitis dokumentumfilmről van szó, mely lényegében abból áll, hogy graffitivel és street arttal foglalkozó embereket (és szándékosan nem írtam művészt, mert nem mindenki tartja magát annak közülük) kérdeztek arról, amit csinálnak, ahogy látják ezt a szubkultúrát és a saját helyüket, szerepüket, céljaikat benne, és azon túl.

Az egyetlen dolog, amiért írtam ezt a posztot, az az, hogy a sok alkotó közül, akik egy képzeletbeli ranglétrán egyértelműen máshol-máshol helyezkednek el, és - természetesen szubjektív megítélés alapján - nagyon változó minőséget is képviselnek, egyvalakit úgy érzem, ki kell emelnem pozitív értelemben. Ő nem más, mint Hoek, aki annyira kedvesen beszélt arról, hogy milyen hatással van az életére a festés, annyira átjött a műfaj iránti őszinte szeretete a beszédjéből, hogy tényleg öröm volt hallgatni, és általa volt igazán átérezhető, amit a többiek talán csak nem tudtak annyira jól kifejezni, hogy mennyire sokat is nyújthat egy embernek az, hogy az élete gyakorlatilag az alkotás szabadságáról szól.

Már csak ezért érdemes megnézni a filmet mindenkinek, kívülállóknak kifejezetten, hisz elsősorban nekik készült.

Egy szuper videóra akadtam, de egy kis magyarázatra szorul, hogy hogy is kerül ez ide.

A blog és az ahhoz kapcsolódó Facebook oldal (amit érdemes ám követni) akkor frissülnek a számukra megfelelő stílusú tartalommal, amikor a neten lézengve az elém kerülő képről/videóról/cikkről az jut eszembe, hogy "hé! ez mehetne a blog olvasóinak!".

És a helyzet az, hogy bár nyilván asszociációk láncolata vezetett ide, de erről a videóról is ez jutott eszembe. Hogy miért? Természetesen azért, mert amit csinálnak, azt az utcán csinálják a szereplők, és ugyanúgy megszínesítik azt, mint ahogy adott esetben a graffiti is megszínesítheti a köztereket. És lehetne akár a videón látható jelenséget street artnak is nevezni, de ezzel én nem akarok foglalkozni, ragaszkodom konkrétan a graffitivel való párhuzamához.

Amellett, hogy kurva jó, amit művelnek a srácok, a lényeg az, és nagyszerű lenne, ha felismernék a döntési helyzetben lévő emberek, hogy a graffiti legalább annyi örömöt, izgalmat, jó hangulatot hozhat a vizuálisan érzékeny mindennapi emberek életébe, mint amennyire vállalhatatlan szemellenzősség lenne ezt a produkciót audiális környezetszennyezésnek titulálni.

A közelmúltban robbanásszerűen jelentek meg olyan alkotók a nemzetközi graffiti színterén, akikről addig gyakorlatilag hallani sem lehetett. Ezek az emberek vérprofik, teljesen nyilvánvalóan 10+ év tapasztalattal a hátuk mögött, és úgy látszik, épp mostanában jutottak el odáig, hogy abszolút joggal megismerje őket a világ. Nyilvánvalóan a jelenség oka az internet és a közösségi média térhódítása, a facebook falamon napi szinten több tíz rendkívüli alkotást posztol a több, mint 50 graffitivel és street arttal foglalkozó oldal, amelyeket követek. Lehetne azt mondani, hogy én voltam eddig figyelmetlen, és bevallom, túl nagy figyelmet valóban nem fordítottam a nemzetközi szcéna megismerésére, mert olyan mennyiségű művészről van szó, hogy a legprofibb, legfölső mezőny alját-közepét már egyszerűen lehetetlen követni, persze a legjobbak legjobbjait az ember akarva-akaratlanul is az arcába kapja mindenhonnan, az érdekes az, hogy az elmúlt pár évben mennyien ebbe a kategóriába sorolódtak át.

Immáron több, mint két hete megjelent Bódi Péter Szétírt falak című könyve, én pedig viszonylag hamar elolvastam, s azóta is napi szinten azon törtem a fejemet, hogy rájöjjek, valahogy megfogalmazzam magamban, hogy mi a problémám vele. Hisz azt nem írhatom, hogy rossz és kész. Nem vagyok hivatásos műkritikus, író sem, az értékítéletem magától értetődően szubjektív, de igazából foglalkozástól függetlenül másoké is az. Viszont azért csak illik konkrétumokkal szolgálni.

Meg kellett várnom, hogy lássam, mások kritikájukban miről, mit, hogyan írnak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Azt láttam, hogy leírják, hogy mit kellene belelátni, hogy miről szól, miről akar szólni. De azt senki nem írta le, hogy milyen is ezt a könyvet olvasni. Maximum az "elsőkönyves gyermekbetegség", a "kiforratlan", és a "bukdácsoló" kifejezésekkel találkoztam kifejtés nélkül. Azt gondolom, hogy egy könyv először is akkor jó, ha jó olvasni, és ha már olvasás közben elgondolkodtat, nem csak utólag próbálom beleérezni a társadalomkritikát (kivéve amikor konkrétan erről filozofál a főhősünk, annak ellenére, hogy a magasröptű gondolatvilágot egyáltalán nem találtam összeegyeztethetőnek a karakterével), és nem csak utána próbálom a főhős iránti szolidaritás vagy részvét (vagy tulajdonképpen akármi más) érzetét behazudni magamnak. Nekem csak így sikerült volna.

Elsősorban persze azt éreztem feladatomnak, hogy graffitis szempontból, a hitelesség kérdést körüljárva értékeljem a könyvet. Nem gondoltam, hogy azért lesz nehéz a feladatom, mert gyakorlatilag semmi nem jön át a graffitis feelingből.

Igazából tök mindegy, hogy miről szól ez a poszt, mert a cím önmagában is egy jó felütés, de azért van egyéb mondanivaló is.

Páran biztosan ismeritek a TED.com oldalt, illetve a TED brandet, mely nem takar mást, mint olyan előadásokat, melyeket érdekes, mondanivalóval rendelkező emberek tartanak inspiráló, elgondolkodtató, izgalmas témákban. A mottó is ez: "Ideas worth spreading", azaz "Gondolatok, melyeket érdemes terjeszteni". A weboldalon pedig ezekről az előadásokról készült videók nézhetőek vissza. Kifejezetten ajánlott tevékenység a böngészésük.

Amiért ez most nekünk érdekes: a 2012-es TEDx Women konferencián Jessica Pabón a graffitis lányokról beszélt, illetve arról, hogy a graffitis lányok tevékenysége e férfidominanciájú műfajban számára a feminizmus gyakorlatiasodását jelenti: Real chicks paint, fake chicks talk.

Én még soha egy elfogadható (reális) indokot sem hallottam arra vonatkozóan, hogy miért ennyire alulreprezentáltak a hölgyek graffitis téren. Már csak azért is szerencsétlen ez a helyzet, mert - legalábbis itthon - az a program fut, hogy ha egy lány elkezd graffitizni, akkor a fél szcéna azonnal kritika nélkül körberajongja, mert hát mennyire jó dolog már egy (jó)csajjal együtt festeni. Aztán hadd ne mondjam, mi lesz ennek az eredménye az illető leányzó önkritikájára vonatkozóan. Láttunk már ilyet, és ez meglehetősen irritáló annak, aki képes józanul gondolkodó maradni.

Ti mit gondoltok, miért nincsen több writer csajszi?

Ugye mondanom sem kell, hogy a Műcsarnokban való - amint kiderült - filmnézés lehetősége nem csigázott fel különösebben minket, ahogy gondolom a legtöbbeteket sem. Én még azt is megkockáztatnám, hogy ha sikerülne is beszerezniük 1-2 eredeti Banksy-művet gyűjtőktől, az sem dobna sokat a dolgon, hisz Banksy esetében nem igazán lehet beszélni a kivitelezés szépségéről, stencil-technikája eleve nem a művészi megmunkálást helyezi középpontba, hanem a mondanivalót.

Viszont.

Az tény, hogy Banksy társadalomkritikáját igazán szórakoztató és elmés módon fogalmazza meg, önti képekbe. Épp ezért ezeknek a gyűjteményét bemutatva, hozzáfűzött gondolatokkal tarkítva már valóban lehet valami pluszt átadni a nézőnek. Persze mindezért kár egy felemás kiállításra látogatni, ha egy ilyen gyűjteményt a kezünkbe is vehetünk, sőt, meg is tarthatunk magunknak.

Pontosan ez a helyzet a GABO Kiadó jóvoltából immár magyar nyelven is elérhető Banksy: Wall and Piece - A fal adja a másikat című könyvvel, mely a fenti elvárásokat teljesíti, és egy valóban gyönyörű albumban, elsősorban képes formában foglalja össze a művész javarészt illegális munkásságának az eredményeit.

A kiadvány segítségével a megszokott cuccok mellett némi betekintést nyerhetünk Banksy gondolatvilágába, néhol bemutatásra kerülnek egy-egy alkotásának a megszületésének körülményei, s megtudhatjuk többek között azt is, hogy miért hasznos az utcai művészek számára, hogy a rendőrök szemükig érő ellenzős sapkát hordanak.

A kiváló minőségű, fényes papírra nyomtatott full színes könyv 240 oldalon keresztül összegzi Banksy munkásságát, és a művész itt-ott a munkájához fűzött gondolataival bizony könnyen lehet, hogy többet nyújt, mintha akár élőben látnánk egy alkotását mindenféle kommentár nélkül.

Minden rajongó számára tökéletes karácsonyi ajándék, ráadásul most kedvezményesen megvásárolható a kiadótól!