Immáron több, mint két hete megjelent Bódi Péter Szétírt falak című könyve, én pedig viszonylag hamar elolvastam, s azóta is napi szinten azon törtem a fejemet, hogy rájöjjek, valahogy megfogalmazzam magamban, hogy mi a problémám vele. Hisz azt nem írhatom, hogy rossz és kész. Nem vagyok hivatásos műkritikus, író sem, az értékítéletem magától értetődően szubjektív, de igazából foglalkozástól függetlenül másoké is az. Viszont azért csak illik konkrétumokkal szolgálni.

Meg kellett várnom, hogy lássam, mások kritikájukban miről, mit, hogyan írnak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Azt láttam, hogy leírják, hogy mit kellene belelátni, hogy miről szól, miről akar szólni. De azt senki nem írta le, hogy milyen is ezt a könyvet olvasni. Maximum az "elsőkönyves gyermekbetegség", a "kiforratlan", és a "bukdácsoló" kifejezésekkel találkoztam kifejtés nélkül. Azt gondolom, hogy egy könyv először is akkor jó, ha jó olvasni, és ha már olvasás közben elgondolkodtat, nem csak utólag próbálom beleérezni a társadalomkritikát (kivéve amikor konkrétan erről filozofál a főhősünk, annak ellenére, hogy a magasröptű gondolatvilágot egyáltalán nem találtam összeegyeztethetőnek a karakterével), és nem csak utána próbálom a főhős iránti szolidaritás vagy részvét (vagy tulajdonképpen akármi más) érzetét behazudni magamnak. Nekem csak így sikerült volna.

Elsősorban persze azt éreztem feladatomnak, hogy graffitis szempontból, a hitelesség kérdést körüljárva értékeljem a könyvet. Nem gondoltam, hogy azért lesz nehéz a feladatom, mert gyakorlatilag semmi nem jön át a graffitis feelingből.

Igen, a szereplők használják a szlenget, lényegében helyesen is, tagelnek, festenek is, de sehol egy pillanatig nem sikerült beleélni magamat a történetbe. A könyv egy fiatal tinédzser srácról szól, aki barátaival megismerkedik a graffiti világával, de nem csinálnak semmi extrémet. Lehetne ez a gond, de nem ez az; azért emlékeim szerint kezdőként is lehet különös, egyedien izgalmas helyzetekbe kerülni. A tartalmi egyediség az, ami rendkívül hiányzik a könyvből. Nincsenek apró, kreatív ötletek, kidolgozott részletek a történet folyamán, amelyektől nem érezném úgy, hogy egy kívülálló közhelyszótárát olvasom a (jó esetben: kezdő) graffitisekről. Ezen túl sajnos olyan röviden vannak ki nem fejtve a graffitis akciók, hogy egyáltalán nem teremtenek hangulatot, pedig ez az, amit talán a legfontosabb lett volna átadni.

Kellemetlen tény, hogy ennek megfelelően a könyv 100%-ig kiszolgálja a graffitisekről köztudatban élő prekoncepciókat, azt pedig csak remélni tudom, hogy en bloc a fiatalsággal kapcsolatban nincs ennyire lesújtó véleménye az embereknek, és még inkább remélem, hogy a könyvben leírt "hetente egyszer vagyok józan" attitűd kevesebb tinédzserre igaz, mint nem igaz. (Persze ez már az én egyéni szoc. problémám)

Mindenki arról ír, amiről akar, de a címmel, a beharangozott "graffitis regény" kifejezéssel összefüggésben azt éreztem, hogy gondok vannak a tartalmi-mennyiségi arányokkal is. Ugyanis a kifejtett fő témák sorrendje a következő: alkohol, csajok, drog, graffiti. A sorrendben negyedik helyen álló téma alapján hirdetni egy könyvet pedig kicsit olyan, mint amikor egy közepesen rossz filmbe bekönyörögnek egy híres filmcsillagot, aki az első öt percben meghal, mégis a nevével és a képével van tele minden előzetes és plakát.

Még egy valamit meg kell említenem, ami tényleg szigorúan graffitis szemmel nézve furcsa: a szerző egy helyen valós, writer körökben ismert ember, Tinta (meg van nevezve a könyvben is) tragédiáját rángatja a kitalált történet közepébe, ráadásul a sztori szempontjából alapvetően céltalanul. A szándék valószínűleg egyfajta tiszteletadás lett volna, de a kívülálló olvasó nem tudja, hogy ez éppen valós részlet, számomra pedig így csupán egy öncélú bizonyítási vágy eszközének tűnik említése: "nézzétek, én ennyire képben vagyok!"

Az egyébként szókimondó stílusú könyv 197 oldal, egy fél délután alatt elolvasható. A "kiforratlansága", "bukdácsolásai", "gyermekbetegségei", és a téma minimálisan sem kielégítő bemutatása miatt az "első graffitis regény" cím jogos tulajdonosa úgy érzem, még várat magára. Ennek ellenére könnyen lehet, hogy másnak mást és máshogy fog jelenteni az elolvasásának az élménye, szóval semmiképp nem mondanám, hogy ne adjatok neki egy esélyt, hisz a maga formájában egy egyedi próbálkozás, ami már csak ezért is megérdemel némi figyelmet.