Ezzel a címmel jelent meg egy cikk a The Sydney Morning Herald online hasábjain, miután az előző postban kifejtett eset során 3 hónap letöltendő börtönbüntetésre ítéltek Ausztráliában egy 18 éves fiatal lányt, nem mellékesen mindenféle előzmény, egyáltalán bármiféle büntetett előélet nélkül. Ez a büntetés egyébként az államnak 20 000 $-jába kerül, szemben a 200 $-os kárral, amit a lány okozott.

A cikkben kifejezetten reális érvek hangzanak el a címbeli javaslatra.

"Az 1980-as évek elején gyűrűzott be Ausztráliába a graffiti, és onnantól kezdve az összes kormány háborút hirdetett a firkálás ellen. Különleges rendőrségi osztagokat alakítottak. Gyorsreagálású falfirka-eltávolító csapatokat szerveztek, hogy szürkére fessék a várost. Megszámlálhatatlan kilométer szögesdrótot, és több ezer térfigyelő kamerát szereltek fel. Egyre szigorúbb büntetéseket helyeztek hatályba a graffiti elkövetőkkel szemben. Hozzáférhetetlenné próbálták tenni a festékszórókat. Még a graffiti magazinokat, és videojátékokat is cenzúrázták. A cél? Zéró tolerancia.

Új-Dél-Wales-ben évente az adófizetők 100 millió ausztrál dollárját költik graffiti eltávolításra."

A cikk írója szerint, bár csatákat nyertek a graffitivel szemben, de inkább rosszabb lett a helyzet, mint azelőtt volt:

"A vonatokon az üléseket graffiti-biztos anyaggal vonták be - hát karcoltak helyette az ablaküvegbe.

Ezen kívül a minőségi graffitik visszaszorultak. Lehet, hogy egyesek számára a minőség és a graffiti fogalmak meglehetősen távol állnak egymástól, de azért a tapasztalatok azt mutatják, hogy az átlagember sokkal undorítóbbnak és visszataszítóbbnak tartja a tageket, mint a színes rajzokat. Eddig a zéró tolerancia elve pedig elriasztotta a minőségibb munkák készítőit, és előtérbe hozta a tagelés praktikusságát. Míg egy szép, színes, tényleg igényes rajzot idő és energia elkészíteni, a writerek egyre kevésbé tartják érdemesnek ilyeneket festeni, ha azonnal lefestik a munkájukat, vagy akár le is tartóztathatják őket miattuk. Ezzel szemben a tagek gyorsan kivitelezhetőek, és nagy tömegben akárhányszor visszafesthetik őket, nem számít, hányszór takarítják le a felületet.

Ma az az elv, hogy anyagi forrásokkal és még keményebb büntetéssel végleg meg lehet nyerni ezt a háborút, de ideje lenne beismerni, hogy ez a stratégia hibás."

És itt jön a lényeg: természetesen nem a mindent szabad hozzáállást kellene most egyszerre felvenni, koránt sem. Három konkrét alapelvet javasol az író, amelyek meglepően jó alapot szolgáltathatnának céljaik elérésére.

"Először is, meg kell különböztetni a graffiti jó és rossz formáját. A graffitit soha nem fogják kipusztítani, úgyhogy ki kell fejleszteni egy olyan stratégiát, amelynek sokkal mérsékeltebb, de elfogadható célja az kell, hogy legyen, hogy a graffiti festés gyakorlatát olyan megoldásokba és helyszínekre elmozdítani, amelyek sokkal megfelelőbbek (vagy legalábbis tolerálhatóbbak).

Másodszor meg kell közelíteni a graffitiseket, és a kultúrájukat. Az idősebb, gyakorlottabb writereknek nagy figyelmet kellene fordítaniuk a munkájuk minőségére, és egy kollektív hozzáállást kell kifejleszteni etikáról, meg a graffitinek megfelelő(bb) helyszínekről. A graffitit földalatti, underground mozgalommá tenni azt eredményezi, hogy a fiatalok számára kevésbé lesz elérhető. Ez nem a graffititől fogja visszatartani őket, csak egyszerűen a tudásuk, ügyességük, illetve etikai érzékük fejlődését fogja vissza.

Harmadszor pedig a graffiti problémára szánt összeget kellene arányossá tenni az okozott valódi kár értékével. Ez az állam nem engedheti meg magának, hogy évi 100 milliót költsön hibás stratégiákra, amikor annyi más dolgot is finanszírozni kell. Végül pedig a vezető miniszterünknek nem ünnepelnie kéne 20 000$ kiadását arra, hogy börtönbe küldenek egy tinédzsert egy filctollal."